Írások

Bolya Mátyás: Baba a megállóban

Gondolatok Herczku Ágnes új lemeze kapcsán

www.kobzart.hu Megosztom a Facebookon

Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora a Népzene Tanszék alapításának ötödik évfordulóján rendezett konferencián, köszöntőjében a népzenét az ortodox hagyományőrzés hevülete és a crossover kilengései között csapongó irányzatként írta le. Nagyon találó ez az összefoglalás. Vajon hol helyezi el magát ezen a skálán Herczku Ági? Az egykor virágzó népi (zene)kultúra mely elemeit tudjuk ma átörökíteni és hogyan? Milyen tüzet viszünk és hova?

Ági egy gyönyörű kiállítású lemezzel válaszol ezekre a kérdésekre, amely „Tüzet viszek” címmel jelent meg a Fonó Budai Zeneház kiadásában 2011-ben. Kézbe véve a könyv formátumú borítót, friss látvánnyal, korszerű tervezéssel találkozunk. A kiemelt vizuális mondanivalót kiváló minőségű, kontrasztosra komponált képsorozat közvetíti: talpig kalotaszegi viseletbe öltözött, szinte már ikonszerűen merev alak különböző tipikusan urbánus tereptárgyak között. Számomra nem teljesen tiszta ez a képi üzenet: a dús ünnepi (nép)viselet változatlan formában (is) életképes a városi környezetben? A hatásos kontraszton túl valamilyen kapcsolatra utal a századelő pezsgő kávéházi irodalmi élete és a népi kultúra mai helyzete között? Büszkeség vagy szorongás töltsön el a villamoson utazó „élő népművészet” láttán? Ez a világokat összekötő vizuális ötlet később is jelentkezik a képeken, azonban csak külsőségekkel jelölve a kissé homályos mondanivalót: az utolsó mohikánok fejhallgatóval és mikrofonokkal.

A bevezetőben olvasható gondolatpár – erős gyökerek és nyitottság az újra – eszembe juttatja azt a morális önmarcangolást, amely nagy problémája a most aktív népzenész generációnak: még mindig úgy érzi, hogy a kísérletezés, a kortárs művészi attitűd egyfajta megcsúfolása a „tiszta” népzenének. Pedig ma már tudjuk, hogy a paraszti kultúra, a folklór nem úgy tiszta, ahogy régebben képzelték. A modern nemzettudat kialakulásához szükséges romantikus kép napjainkra – pont a bevezetőben hivatkozott kutatók elhivatottságának köszönhetően – egy árnyalt, gyönyörű folklórfolyamattá realizálódott. Szerencsére számos jó példa is akad a kérdés konstruktív megválaszolására, gondolok itt többek között a színházi életben megjelenő népzenészekre.

Feltettem a kérdést: milyen tüzet viszünk és hova? Ági bevezetőjében a tűz a hagyomány képviselőinek kultúráját, tudását, szellemi, emberi értékeit, valamint az utólagos felhasználás megannyi formáját szimbolizálja, a kutatástól az előadóművészetig. A meghatározás nagyon szép és egyszersmind végtelenül tág. Nem kerülhetjük ki azt a kellemetlen kérdést, hogy amikor megmentésre ítélünk valamit, akkor azt sok egyéb kultúrelem közül kell kiválasztanunk azzal a tudattal, hogy a többi el fog pusztulni. Ez a Noé-trauma, amelyről hajlamosak vagyunk elegánsan megfeledkezni. Pedig a realitás ez: választanunk kell. Ez viszont felelősséggel jár és háttértudást feltételez. Ráadásul a folklór esetében különösen bonyolult a helyzet, mert nem csak egyes elemek védendők, hanem a kontextus is. Önkényesen kiválasztott kultúrelemek még eredeti formában is hamis képet rajzolnak egy hajdani kulturális folyamat egészéről. Nehéz feladat… Képzeljük csak el Vikárt vagy Bartókot, amikor gyűjtéseik során, a mai ésszel szinte felfoghatatlan munkával és anyagi befektetéssel helyszínre jutatott infrastruktúra képességeihez kellett igazítaniuk a munkamenetet. Viaszhengerenként két perc. Helyszíni döntések tízezrei után jutott el hozzánk minden egyes hang és lejegyzés.

A lemezt elindítva üdítően modern hangkép fogad, ez a teljes zenei anyagról elmondható pozitívum. Nem célom számonként elemezni a lemez tartalmát, álljon itt néhány gyors benyomás:

A koncepcióról. Jó és bátor ötletnek tartom Ágitól, hogy ma, amikor szinte lehetetlen színpadra jutni rumba-invirtita ritmusba kényszerített könnyűzenei sláger nélkül, az eredeti formákhoz nyúl vissza. A generációkon átívelő töretlen tudásátadás illúziója is szerethető. Illúziót írok, mert ez a fajta generációk közti átadás már nem a folkór folyamatában valósul meg. Fekete Bogival való éneklés, játék őszintesége példaértékű. Az acapella előadás erejét, a magyar népzenei gyakorlattal tökéletesen harmonizáló kortárs többszólamúságot szívesen hallgatnám a zenei élet több fórumán is, és követendő útnak tartom.

A dallamválasztásról. Az anyag nagy része kifejezetten értékes dallamokat tartalmaz, előfordul azonban néhány olyan, amely számomra nem fér össze a bevezető gondolataival, kezdve az első szám utolsó dallamával, folytatva a hetedik szám „rossz értelemben vett revü”-jével. Általánosságban elmondható, hogy Áginak nem áll jól a cigányos vehemencia, feszengés érződik a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Minden énekesnek meg kell találnia a saját hangját. Ági zenéjét hallgatva érezni, ahogy elemi erővel és vággyal dühöng legbelül ez a jó értelemben vett útkeresés. Meg kell említenem, hogy a hatalmas stílusbeli tudás mellett előfordul egy olyan technikai elem, amely sajnos nem segíti ezt az útkeresést: a felugró hangok gyakori, nyögésszerű, popzenei manírként ható megformálása.

A szerkesztésről. Egymás után hallgatva a lemez számait a bevezetőben sugallt koncepció íve nem köszön vissza maradéktalanul. A külön-külön gyönyörű zenék egymásutánisága inkább a tematikus szerkesztés és a felvállalt programzene közti hezitálásnak tűnik.

Összegezve elmondhatjuk, hogy Herczku Ágnes új lemeze megjelenésében, kivitelezésében példaértékű a fiatalabb énekes generációk számára és méltó helye lesz az egyéni életműben és a zenei életben egyaránt. Azt kívánom, hogy a kalotaszegi baba ott a buszmegállóban mosolyogjon ránk, böngéssze még egy kicsit a menetrendet, és szálljon jó buszra.

Bolya Mátyás

AionHill