Írások

Bolond Csíkban (Bolya)

Előre bocsátom: nem szándékom szolgaimód rögzíteni az eseményeket. Egyrészt olyan felesleges ismétlésekbe bocsátkoznék, mellyel untatni senkit nem szeretnék, másrészt leírásom nem sokban különbözne egy jegyzőkönyvtől, mely csupán arra való, hogy kiegészítsen.

A rögzítés hideg munkáját kamerákra hagyom, tőlem pedig fogadja mindenki jó szívvel azt a néhány morzsát, amelyet hazaérkezve még zsebemben leltem és megosztásra méltónak találtam. Hogy ezek a morzsák csak arról az asztalról származnak, ahol én ettem, azt nem vitatom, de bizton mondhatom: jó asztaltársaságokba keveredtem!

A pénteki csavargás nehezen indult. Esőfelhők sűrű függönye riogatta a menni szándékozókat, de úgy tűnt, mindhiába. Az óvoda előterében összezsúfolódva konokul várták az eső végét. El is jött a pillanat. Mintha maroknyi jókedvű ember „kora” reggeli akarata együtt szét tudná kergetni azokat az ugyancsak konok fellegeket. A városban, ha hetekig esik az eső, bizony sötét gondolatok szállják meg a lelket, de itt minden más. Akik eljöttek ebbe az Isten háta mögötti faluba, nem ilyenek. Talán mert tudják: nincs rossz vagy jó idő. Ez csak külcsín.

Nekiindulunk. Én egy kisebb csoporttal tartok, jobb szeretem így. A dombokra felkapaszkodva hagyjuk el a falut. Lassan, lépésről-lépésre simul bele a völgybe. Rendezett kukoricások mintha velünk együtt kapaszkodnának az Esztenka felé. Amikor végleg elmaradnak, sziklás meredélyen álló keresztek bontakoznak ki a már csak erőtlenül fenyegetőző esőfelhők hátteréből. Ez az Esztenka. A három keresztből csak kettő áll, a harmadik fáradtan dől két társa felé. Évek óta pihen így a jobb lator.

Ha betelsz a keresztekkel, csodás látvány bomlik ki hátterükből. Finom ívű lankák, amerre a szem ellát, teleszórva erdőkkel, esztenák közelében kis fehér pamacsokként imbolygó birkákkal, zsebkendőnyi, szépen művelt földecskékkel. Hangfoszlányok jutnak fel hozzánk: kolomp, kutyát visszaparancsoló kiáltás, sovány lovat bíztató nógatás, füttyjel. A végtelen nyugalom önkéntelenségével emelem tekintetem az ég felé. A nyergen éktelenkedő átjátszótorony zökkent csak ki és sarkall megfordulásra. A Szeret. A folyóvölgy északi bejáratánál Bákó sejlik. Nem csak köd burkolja. Sűrű füstöt eregető vegyi gyár áll az értelmetlenül felduzzasztott folyó partján. Savas esőkért és bemocskolt vízért felel.

Visszafordulok a dombok felé, de nem felejtem a látványt. Kik lehettek azok, akik először látták ezt a vidéket? A régész válasza erre gyors és logikus: fő utak mellett, folyóknál és völgyekben letelepedő népek az első érkezők. Vajon kik ők? Magyarlakta területen a józan ész diktálta válaszok mindig elmosódnak…
A méltóságteljesen kanyargó utak egyikét követve szememmel hamar ráakadok a szomszéd dombon pihenő előttünk járókra. Bevárnak. Zeneszó, öregember szekérrel, lovak piros zsinórokon függő csengettyűkkel, kukoricásból elő- és táncra perdülő katrincás asszony fogad. Sokan először járnak itt, még túl hangos a fényképezők zaja, ez csöppet sem vonz. Az exponálógomb görcsös szorítása hályoggal fedi szemünk. Még csábító a memóriakártyán hazacipelt táj ígérete, de vajon alkalmatos szemű háló ez kifogni azt, amiért jöttünk? Az öregek úgy tartják, ha „pózát” készítünk gyermekről, háziállatról, elvisszük a lelkét magunkkal.
Eszembe jut a faluba csöppent lengyel fotós, akit a National Geographic alkalmaz. Néztem hogy dolgozik. Úgy tűnt, nem érdekli a mély. Számára a délutáni gólyalábas felvonulás megfelelőbb téma, mint a hajnalban életéről mesélő helybeli. Érti vajon mi történik itt vagy csak az élet által spontán szerveződő vizuális kompozíciókat lát? Kíváncsi vagyok a képeire.

Felkerekedünk, hagyom loholni az ifjabbakat. Leereszkedünk a mezőn, felkaptatunk az erdőn, átvágunk egy gyümölcsösön, míg egy esztenára nem lelünk. Itt ebéd és fertályórányi eső vár ránk. A szégyenlős égbolt először itt békél meg, felhőfátylát férehúzva látni engedi kék arcát. A nap mintha most szeretné bepótolni elvesztegetett óráit, az immár szakadozott fátyol résein keresztül vakító ragyogással árasztja el a környéket. Fekszem a szekéren, szemem csukva. A kipányvázott ló kínos rendszerességgel ránt a kocsin friss fű után kutatva. Ilyen időtlen emlékekhez menekülök majd otthon, ha zargatnak a szürke urak.
Csík felé vezet utunk, de érintjük a vízikerekéről híres Budó esztenáját. Az ötletes szerkezet ismerős valahonnan. Ókor és öntözéses kultúrák rémlenek. Baktatunk tovább. A kis falu völgyét dombon épült templomának vakítóra meszelt tornya árulja el. Sártól járhatatlan út vezet a falucska belsejébe.

János eközben lankadatlanul mesél. A történet egy betyárról szól, aki sok ideig garázdálkodott a környéken. Két ember és két asszony kapta el végül, bernyécekkel kötözték meg. Ha igazi kötelekkel közelítettek volna felé, mindenkit agyonlő. Az a hír járta róla, hogy csak a gazdagoktól rabolt. Egyszer egész sereg rendőrt tartott sakkban úgy, hogy néhány zsákjában lapuló krumplit gránátnak becézett. Erős vágy hív életre ilyen figurát vagy a valóság ez?
A csíki erdőkben az ördöggel is találkozni lehet. Mesélik, hogy egy ember, nem is olyan rég alkut kötött vele. Az ördög egy arannyal teli zsákot mutatott neki. Hogy igaz-e nem tudni, de az biztos: a szegény ember rövid időn belül a falu legszebb teheneit tudhatta magáénak és családjából öten egy éven belül meghaltak. János mosolyogva vallja be: ő biz lesi a bokrok tövét fél szemmel, ha erre jár.

A köves utat elérve monumentális alkotás fogad: először buszmegállónak tűnik, de az itt fura lenne. A két határoló betonoszlop keresztje árulkodó ugyan, azonban a világoskék és bordó csempeborítás elbizonytalanít. Csak miután meglátom a Szűzmáriát formázó festett gipszszobrot, derül ki az eredeti szándék. Nehéz megértenem azt az utat, mely a régi geometrikus mintáktól egy fürdőszobaszalonba vezet.
Falubeli gyerekek szaladnak a kocsmárosnéért, nyissa ki örökérvényű rózsaszínre festett üzletét, kínálja üdítő és bódító italait. A kocsma kertjében meglett férfiember játszódik a porban. A falu bolondja. Miközben bent helyet foglaltunk a felszántott biliárdasztal melletti csinos, egykor piros műanyag asztaloknál és jókedvűen kapargatjuk a sörösüveg címkéjét nyeremény után kutatva, megjelenik az ajtóban. Figyelem az arcokat. Magyarországiak dermedten néznek, ahogy itthon szokás az üggyé lett dolgok kapcsán. Viszter, akit rokoni szálak is kötnek ide, szó nélkül hozzálép, legugol, sörrel kínálja. A bolond a fejét rázza, mint egy gyerek. Viszter a kocsmárosnéhez fordul, tekintete tanácsot kér. A következő pillanatban egy pohárka pálinka csúszik le bolondunk torkán, aki ezután vissza se nézve szalad ki az ajtón.

Somoska felé poroszkálva a lassan alábukó nap korongja kísér. A lábak fáradták, menni nem, már csak táncolni bírnának. Fényképezők elhalkultak, akkumulátorok kimerültek. Mindjárt itt a pillanat, amikor megérkezünk.

Bolya Mátyás