Írások

Macska (Bolya)

Kényelmesen leült a kémény tövébe. Csak miután meggyőződött, hogy a már erőtlen őszi nap kellően felmelegítette a kátránypapírral bevont lapostetőt, nyúlt végig teljesen.

A kedvenc útvonalán jutott a kéményhez. Az út egy régi-régi bérház mindig nyitott kapujában kezdődik. Az udvaron zsebkendőnyi kert hatalmas kőrisfával. A falakra kapaszkodó moha és borostyán zöldes csöndbe burkolják a teret. Kifinomult hallása semmit nem érzékel: teljes a csend. Hangtalan léptekkel az omladozó cselédlépcső homálya felé iramodik. A négy emelet megtétele nem okoz nehézséget. A padlásra vezető falépcső a folyosó végén várja. A falnyílás előtt egy pillanatra megtorpan, majd lassan belép. Hagyja, hogy elnyelje a feljáró ásító sötétje. A padlás poros levegőjét cserepek között beszűrődő fénycsíkok szabdalják, az ódon tetőgerendák hajóbelsőre emlékeztetnek. Alig veri fel a port, ahogy ahhoz a nyíláshoz igyekszik, amelyik a fényudvarra néz. A négyemeletnyi mélység felett teljesen közömbösen sétál végig. A túloldalon megáll, majd jókora ugrással a tetőn terem. Végigballag a kúpcserepeken, innen már nincs messze a kedvenc hely. Elégedetten szemléli a várost. A régi tetők dombjain nőtt kéményerdő valahogy mindig nyugalommal töltötte el. Ahogy átvág az úticéljához vezető porlepte párkányon, puha mancsai – meghagyva az évszázados érintetlenséget – nem hagynak nyomot.
A Budai-hegyek felől érkező meleg szellő kellemesen borzolta bajszát, résnyire nyitott macskaszemei lustán itták az ég gyönyörű kékjét. A tökéletes nyugalom percei.
Telefoncsörgés. Szempillantásnyi visszaút. Ugrás. Eszmélés.
– Halló tessék, Népzenei Archívum.

Bolya Mátyás