Írások

Somoskai Faluhét (Bolya)

Az itt következő sorokat értsük úgy, mint híradást a múltból vagy akár a jövőből, így mondhatni időtlen, mert történéseket erőszakkal az idő mércéjéhez kötni nem mindig kell. Így olvashatja aki még nem járt ott, mert bizonyosan kedvet kap, de az is, aki mindezt már megélte, mert tűzre fújni sem haszontalan.

Tábori hagyománnyá vált már a pénteki egész napos kirándulás. Az átmulatott első négy nap után testnek és léleknek egyaránt jót tesz egy kis gyaloglás. A Somoskát körülölelő dombok finom íveiről szép kilátás nyílik a Szeret völgyére. A falu feletti sziklás ormon, az Esztenkán három kereszt vigyázza az alatta elterülő apró falvakat, tövüknél mindig van friss vadvirág.
A domboldalakra rendezett kukoricások, gyümölcsösök kapaszkodnak fel, a köztük méltóságteljesen kanyarogó utakon kedvünkre poroszkálhatunk. Ismerősként üdvözöl minket minden útonjáró szekerező, kapás-kaszás dologra igyekvő, néhány tréfás szóra mindig kapható csángó ember.
A völgyben juhnyáját őrző pásztor magyarul hívja a kutyáját. Budapesttől ezer kilométerre a kétezres évek elején… Az idő lelassul, az érzékek kitágulnak. Végtelen nyugalom kísér végig minket.
Az egyik útbaeső esztenán ebéd vár minket; sajt, túró, friss zöldség, puha kenyér. A megsétáltatott táborlakók egy morzsát sem hagynak a finom eleségből.
A szép út következő állomása az egyik domb északi lejtőjének teteje, ahol egy kereszt fogad minket. A bükkös szürke fatörzsei kékes fénybe vonják a környéket, gótikus katedrálissá varázsolják a domboldalt, oltárrá az egyszerű feszületet. Német kereszt, így hívják a helyiek. A második világégés idején ezen a helyen gyilkoltak meg igaztalanul nyolc német katonát az oroszok. Nem harcban, vacsora közben, orvul. A nép őrzi az értelmetlen mészárlás áldozatainak emlékét, pedig még csak nem is egy nyelvet beszéltek. Tanulhatnánk tőlük…
A kereszt, mely határt is jelent a somoskai és rekecsini földek között, a búcsújárók fontos állomásává vált. Aki arra jár, zöld ágacskát tesz a keresztfa tövébe. Így tettünk mi is.
Az út innen a Hideg Forráshoz visz. A völgyhajlatban megbúvó kút forrása egy kis patakot táplál. A forrást minden oldalról magas partfalak és sűrű erdő veszi körül. Itt már zenészek és készülő bográcsos vacsora várt ránk. Késő este lett, mire elfogyott a vacsora és a táncos kedv is alább hagyott. A néhány kilométernyi hazaút után a nap fáradalmait elsősorban nem az ágyukban, hanem a kocsmában próbálták kiheverni a táborlakók.
Minden este bál zárja a napot, melyet nemcsak Somoska népe és a táborozók, hanem a környék falvainak lakói is számon tartanak. Sőt, a sok külföldön – Magyarországon, Olaszországban – dolgozó csángó fiatal ha teheti, erre a hétre jön haza szabadságát tölteni.
A focipályányi kavargó tömeg csöppnyi kis durva deszkákból ácsolt színpadot vesz körül, ahol hajnalig játszanak a megfogadott muzsikusok. A tömeg közel sem arctalan csoportot jelent. Sok-sok egyéni arc körtáncban forr eggyé. A dobogó lábak által felvert porból hol egy félreismerhetetlenül „magyarországi gúnya” hol egy gyönyörű katrinca tűnik elő. Színes kavalkád, ahol mindenki saját figurát táncol, mégis együtt forog a serény magyaros. Olyan világ ez, ami korunk konzumidiotizálódó világában egyre többen keresnek. Kik ösztönösen, kik tudatosan.