Írások

Sylvania Trans (Bolya)

A visszaút szervezését a román terep nehezíti. Fuvarrendelésünk végeláthatatlan koma-sógor tengerbe merül. Egy biztos: a bizonyosság nem Romániában lakik.

A végül megjelenő busz körvonalai nagyon emlékeztetnek egy velem egykorú Iveco modellre. A kibogozhatatlan tulajdonosi és bérlői viszonyokat nem firtatva, a járművet a „mégisvanbusz” kategóriába soroljuk. A felcihelődés után megjelenik egy igen termetes román ember, aki mintha az „Állatfarm” bukaresti feldolgozásából lépett volna elő. Viselkedése alapján inkább képzelhetnénk a British Airways egyik járatára, olyan akkurátusan ellenőrzi az utaslistát, kíváncsi, hogy mindenki elégedett-e, jó utat kíván majd telefüstöli az utasteret. Csak a balesetvédelmi bemutató hiányzik. Mindez egy huszonéves roncson a vadkeleten! Kusturica ötlettelennek tűnik ilyenkor. És ez még csak a kezdet.

Indulás. Az összes fogaskerék megvan. A busz vészesen imbolyog, ülései állíthatatlanok, padlója mocskos. De fentebb már említett előnye vitathatalan, miszerint a „mégisvanbusz” kategóriába tartozik. Begurulunk Bákóba. Itt le kell szállnom az említett önjelölt flight attandant és a kolozsvári sofőr kíséretében. A zsebemben lapuló negyvenmillió lej óvatosságra, vagy legalábbis a végrendeletem főbb gondolatainak összeszedésére int. A ház, amely felé közelítünk vészjósló. Épülő vagy bontás alatt álló? Eldönthetetlen. Szűk folyosó kérgesen málló olajfestése mellett haladunk előre, az ajtó már nyitva vár. Az iroda európainak tűnik … illetve… Nos, tisztaság van ugyan, de a berendezés! Csupa olyan tárgy, amely a művelt közvelemény „giccs” fogalmába már nem fért bele. Mert annyira giccses!

Háttérben a brit lobogó. Hiánycikk lehet az amerikai vagy a francia. A falon körbefutó polcon Konfúciusz követőit ábrázoló gipszszobrocskákra támadó román nemzeti színű plüsstigris. Talán dolgozik már az ügyön a román géntechnika? A helység zsebkendőnyi, de az íróasztal az amerikai elnök asztalának mása. Kicsinyített. Az asztalon barbie-méretű Szűzmária zuhanyzik egy aranyozott műanyag szökőkútban. A leírhatatlan kavalkád többi részlete összeolvad emlékezetemben.

A főnökasszony mosolyogva köszönt, az ezüstösen csillogó majdnem teljes felső fogsora egyenesen elbűvölő. Még mindig nem tudom, hogy megöl vagy megölel. Azt sem tudom, hogy az alvállalkozók labirintusának mely bugyrába vetett a sors. Feszülten figyelek. A sofőr csak ímmel-ámmal fordít, de a lényeget értem. Elkérik a harminc nyugdíjnyi pénzköteget. Villámgyors számolás, majd a síbérletre emlékeztető bankjegyek egy része eltűnik a fiókban, hogy pár pillanattal később euróként lássam viszont őket. Gyors fejszámolást erőltetek, hiába. Az elmúlt hét alatt felhalmozódott zsibbadt fáradság képtelenné tesz bármi ilyesmire.

Hagyom történni az eseményeket. Kis idő múlva – öntudatlanul – néhány román szót ejtek el. Az üzletasszony felfigyel, cinkosan rámkacsint: szóval beszéled a nyelvünket. Hátrafordul, lekap a polcról egy gipszobrot és a kezembe nyomja. A tigris ma éhen marad. Ha a szobor hasát simogatod, szerencsét hoz, közli. Az az érzésem támad, hazajutunk innen. A hassimogatás gondolata csak Kolozsvár környékén jut újra eszembe halványan, amikor a bal hátsó kerék füstölve akar kigyulladni és az első sofőr a város homályába vész számlaadási kötelezettsége elől. Ájult kábulat foglyaként nem érem el a szobrot rejtő tárolórekeszt, de talán a szándék is elég lesz, hogy hazaérjünk.

Bolya Mátyás