Írások

Bolya Mátyás: Szirénhegedű

MűPa - Violinkulcs műsorfüzet

Megosztom a Facebookon

Tökéletes test. Klasszikus arányok. Emblematikus körvonalak. Bármely táján járunk a világnak, hangja és alakja mindenkit rabul ejt. Emberek milliói képesek felidézni egyetlen kis részlet alapján, ezzel messze lekörözi a vezető autómárkákat. Kihagyhatatlan, ha az érzelmekre akarunk hatni. Képe nélkül elképzelhetetlen egy klasszikus értékeket megjelenítő plakát. Számos zeneszerző került vele közeli kapcsolatba. Megdöbbentően képes utánozni az emberi hangot. Ezerarcú. A Violin-kulcs sorozat témája ezúttal a hegedű.

Mindenki ismeri, ezer hangon szól hozzánk. Hegedűversenyekben kápráztat el, éttermekben sír, táncházakban dübörög, jazz klubokban lamentál. Mintha mindig is az életünk része lett volna, pedig ebben a formájában nem is olyan régóta létezik ez a hangszer. Bár a vonó már a XI. század folyamán megjelent Európában, a hegedű mai szerkezete a XVI. század első évtizedeiben alakult ki Észak-Olaszországban, fejlődése pedig gyakorlatilag a XVIII. században be is fejeződött. A XVI. század derekán már német és francia földön is készítik, de még mintegy két évszázadon át az északolasz mestereké (Maggini, Guarneri, Stradivari) a vezető szerep. Magyarországon először egy 1393-as oklevélben, Hegedűs személynévként fordul elő, bár egyáltalán nem biztos, hogy ez vonós hangszert jelölt akkoriban.

Egyedülálló, hogy egy hangszer szinte változatlan formában maradt fenn a gyakorlatban a barokk kor óta. Mi a titka? Egy ügyes konstrukció szerencsés találkozása az ember pszichoakusztikus adottságaival? Nem tudni a választ. Egy azonban biztos: hangja korszaktól, műfajtól és kultúrától függetlenül mindenkit megérint.

Karnatikus zene hegedűn – L. Subramaniam estje

2012. november 22. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

„A zene egy hatalmas óceán, és senki nem állíthatja, hogy igazán ismeri. Minél nagyobb a tudásod, annál közelebb a felismerés, hogy milyen keveset tudsz valójában. Ez egy örök keresés.” – mondja Dr. Lakshminarayana Subramaniam, aki nagy utat tett meg az 1981-es Los Angeles-i dzsesszfesztivál kék hegedűn játszó egzotikus szólistájától a világszerte elismert zeneszerző-előadóművészig. Szenvedélye a zene, de azt kevesen tudják, hogy eredetileg orvosnak készült. Az egyetem befejezése után Kaliforniában nyugati klasszikus zenéből szerzett újabb diplomát, ezután szentelte végleg a zenének az életét. L. Subramaniamot nevezik az indiai klasszikus zene Paganinijének és az indiai hegedű istenének is. Habár ezek a jelzők talán túlzónak hatnak itt Európában, annyi bizonyos, hogy személyiségében az indiai muzsikusok elmélyültsége és a nyugati világ sztárjainak vonzereje egyesül. Rendkívüli népszerűsége alighanem sokoldalúságának és nyitottságának köszönhető, annak, hogy indiai gyökereit sosem feledve az európai zenei hagyományban is meg tudott kapaszkodni. Az így alkotott zenei világ a Föld minden táján képes megszólítani a hallgatókat.

Subramaniam az évek alatt rendkívül széles, stilárisan is sokrétű repertoárt épített fel. Játszott zenekarral és szólóban, vezényelt és a film világában is alkotott: zenei tanácsadója volt a Peter Brook-féle Mahabharata feldolgozásnak, zeneszerzője a Salaam Bombay! című filmnek és szólistája Bertolucci A kis buddhájának. A hegedűvirtuóz többek között olyan nagyságokkal játszott együtt, mint Yehudi Menuhin, Stéphane Grappelli, Jean-Pierre Rampal, Herbie Hancock, Stanley Clarke, George Duke, Al Jarreau és Jean Luc Ponty, olyan műfajokban, mint az európai klasszikus zene, a dzsessz, a távol-keleti zene, vagy éppen a dél-indiai karnatak zene. Zeneszerzői munkásságának mérföldkövét jelenti az európai műzenében ismeretlen, mikrohangközöket is alkalmazó Hegedű-fuvola kettősverseny, a Bach – és ezzel a barokk zene – előtt tisztelgő Tavasz rapszódia (Spring – Rhapsody), valamint a védikus énekekre írt Fantázia (Fantasy on Vedic Chants), amelyet a New York-i Filharmonikus Zenekar mutatott be Zubin Mehta vezényletével.

Jelenleg India legnagyobb nemzetközi zenei fesztiváljának, a Lakshminarayana Global Music Festivalnak az igazgatója. A fesztivált 20 évvel ezelőtt, 1992-ben alapította édesapja – és egyben első tanára – emlékére. Az évente megrendezésre kerülő esemény vendégei között számos világszerte ismert művészt találunk: Yehudi Menuhin, MS Subbulakshmi, Ustad Bismillah Khan, Al Jarreau, Stanley Clarke, George Duke és Jean Luc Ponty. A fesztivál minden évben más városban kerül megrendezésre, és fontos célkitűzése, hogy az öt kontinens legtehetségesebb zenészei találkozhassanak színpadán műfaji kötöttségek nélkül. 1997-ben megalapították a Lakshminarayana nemzetközi díjat, amit először Yehudi Menuhin vehetett át.

Ötlete alapján 2007-ben alakult meg a Subramaniam Academy of Performing Arts (SAPA – Subramaniam Előadóművészetek Akadémiája) Bangalore-ban. A célkitűzés az volt, hogy legyen Indiában egy olyan nemzetközi intézmény, ahol magas színtű előadóművészeti (zene, tánc, stb.) oktatás folyik. A gyerekek itt speciális tanterv alapján ismerhetik fel a művészi alkotás erejét. Zenészek és hangszerkészítők interaktív foglalkozások keretében segítenek abban, hogy felfedezzék az előadóművészetben rejlő lehetőségeket.

A ma hallható indiai klasszikus zene egy több ezer éves, töretlen zenei hagyomány folytatása. Ez az emberiség történetében a legrégebben dokumentált zenei tradíció, hiszen első teljes leirata, a Nátjasásztra körülbelül 2200 éve született. Ez a zene leginkább abban különbözik az európai műzenétől, hogy itt egy számunkra bonyolult előadási rendszer által szabályozott kötött improvizáció valósul meg. Két, egymással tökéletesen működő „szabályrendszer” a rága, azaz a dallam nyelve és a tála, azaz a ritmus nyelve. Ez az évszázadok csiszolta gyakorlat akkor is működik, ha két zenész között ez az egyetlen közös nyelv.

Ezen a koncerten karnatikus zenét fogunk hallani, ami az indiai klasszikus zene két fő zenei irányzatának egyike. Ez az irányzat Dél-Indiában elterjedtebb és többé-kevésbé mentes a külső hatásoktól. A karnatikus zenében csak kevés hangszert használnak, amelyek általában éneket kísérnek. A zenei szerkesztésben meglepően sok hasonlóságot találunk a barokk gyakorlattal, hiszen – európai zenész számára végtelen hosszúságú – kötött kompozíciós részek között saját kadenciáit játszhatja az előadó.

Az indiai hegedű formailag megegyezik európai rokonával, a különbség csak a játéktechnikában és a hangolásban rejlik. Hagyományosan a játékos keresztbe tett lábakkal ül a színpadon, a hangszer pedig a jobb bokáján és bal vállán támaszkodva teljesen tehermentesíti a bal kezet, lehetővé téve a jellegzetes indiai díszítések könnyed játékát. Ezen az estén a hegedűk mellett doromb és mridangam lesz hallható, ez utóbbi a hindusztáni pakhawajhoz hasonló, kétfenekű dob.

Dr. L. Subramaniam – hegedű
Ambi Subramaniam – hegedű
V.V. Ramana Murthy – mridangam
G. Satya Sai – doromb

Gyantaporos rusztika – az erdélyi hegedű

2012. november 24. 19:30
Fesztivál Színház

Erdély. Népzene. Táncház. Mit jelentenek ezek a szavak ma a nagyközönség számára? Homályos fogalmak vagy személyes élmények? Az biztos, hogy a kereken negyven éve – éppen erdélyi vonószenével – elindult táncházmozgalom varázslatos hatással volt kulturális életünkre. Olyannyira, hogy komolyabb nemzetközi visszhangra is talált, ugyanis az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örökség átörökítésének egyedülálló magyar modellje. És tény az is, hogy ma már a Művészetek Palotájában csendülhetnek fel a magyar népzene legszebb dallamai.

Amikor egy táncházban halljuk ezt az elemi erőt sugárzó zenét, és a kottából fenséges zenei építményeket elővarázsoló interpretáció helyett a táncos kedvet kiszolgáló, szigorúan stílusos improvizációt hallunk, akkor felmerül a kérdés, hogy miben más a népzene a klasszikus zenéhez képest? Fontos leszögeznünk, hogy a népzene eredeti környezete, a hagyományos paraszti közösségek mára szinte teljesen eltűntek. A népzene ma tehát nem saját környezetében jelenik meg, hanem kortárs művészeti irányzatként. Ha eredeti közegében vizsgáljuk, szembeötlőek a különbségek: a szerzőség fogalma nem értelmezhető, mivel a népzene egy kollektív alkotási folyamat eredménye; hiányzik az írásbeliség; nincs évszázadokra visszanyúló iskolai háttere, irodalma, szabványos hangszerei; különböző stílusai és történeti rétegei – szemben a műzenei gyakorlattal – együtt élnek tovább. A klasszikus zenei előadásnál megszokott zeneszerzés-interpretáció viszony itt megváltozik: az előadás folyamán legalább annyi alkotóenergia szabadul fel, mint az előző fázisban. Mindez messze túlmutat az ihletett interpretáción.

A különbségek további vizsgálata sok meglepetést tartogat, számtalan esetben kiderül, hogy valójában hasonlóság vagy előzmény a helyes kifejezés: gondolok itt a középkor és a kora reneszánsz szerzőségi kérdéseire és „megtisztelő plágiumaira”, a reneszánsz vagy a barokk kor improvizatív zenei gyakorlatára vagy éppen a klasszika-romantika improvizált kadenciáira. Az itt felsorolt jellemzők számos eleme a városi környezetben is tovább él, azonban ma már egyetemi szinten tanulható a népzene, a népzenészek pedig a zenei élet szinte minden területén megtalálhatók.

De mi a különleges az erdélyi hegedűben? Lényeges formai különbség nincs a klasszikus hegedűhöz képes, bár akad kivétel: a Gyimesben használatos, zengőhúrral kiegészített hangszerek a reneszánsz gambák visszfényét őrzik. Az Erdély-szerte megtalálható, hagyományos hegedülés módja az, ami Lajtha László reprodukálhatatlanul pontosan lejegyzett és publikált széki gyűjtésétől kezdve elvarázsolta a gyűjtőket és zenészeket, és Erdélyt a táncházmozgalom Mekkájává tette.

Hogyan maradhatott meg ezen a területen a reneszánsz és a kora barokk zenei gyakorlatában gyökerező játéktechnika? Mint sok más kulturális jelenségnek, ennek is történelmi okai vannak. A török hódítás elzárta Magyarország keleti területeit attól a kulturális „divatszéltől”, ami Szent István óta nyugatról fújt. Kereskedni, kapcsolatot tartani így Erdély is csak az északnyugati folyosón tudott Európa nyugati felével. Élelmes kereskedők hozták Galíciából Erdélybe a hegedűt, ahol gyorsan sajátos dallamrepertoárt alakítottak ki rá a helyi zenészek. Az elszigeteltségnek köszönhető, hogy ezen a területen a reneszánsz például egészen a törökök kiűzéséig dívott, valamint hogy a barokk játékstílus máig meghatározza az erdélyi népi hegedülést.

A koncert ebből az Európában egyedülálló módon megmaradt kincsből merít. Különlegessége, hogy az erdélyi hagyományőrző muzsikusok magyarországi népzenészekkel együtt lépnek fel, amely gyönyörű példája az alternatív utakon (is) járó kulturális kontinuitásnak.

Lantos Zoltán OpenSource

2012. november 25. 19:30 - 22:00
Fesztivál Színház

A Lantos Zoltán köré csoportosuló formáció, az OpenSource – már csak a neve kapcsán is – számos asszociációra ad alkalmat. A bartóki „csak tiszta forrásból” – azóta közhellyé vált – gondolattól egészen a nyílt forráskódú szoftverekig cikázik képzeletünk. Különös képzettársítás, hiszen a szabad szoftverek szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Természetesen Lantos a kifejezésnek nem erre az olvasatára gondolt, hiszen nem elég a recept egyedi hozzávalók nélkül. Lantos Zoltánról és zenésztársairól pedig igazán elmondható, hogy műfajuk élvonalába tartoznak. A formáció zenei anyagára inkább illik a nyílt forráskód másik fontos ismérve, miszerint az egy teljes világot átfogó, spontán szerveződő, kreatív emberekből álló közösség szellemi terméke.

Koncertjeiken olyan zenefolyamot hallhatunk, amely a legkülönfélébb forrásokból táplálkozik a nu dzsessztől az indiai zenén át egészen a rockig. A „több forrásból merítés” a hangszerelésben is tettenérhető, akár a hegedű lehetőségeinek elektronikai eszközökkel való bővítését, akár Dés András „etnikus” ütős szettjét nézzük. A nu dzsessz lazán definiált gyűjtőfogalom, amely számos különböző tempójú és stílusú zenét ölel fel. A műfaj lényege leginkább az akusztikus és az elektronikus zene fúziójaként fogható meg. Találóbb, ha nem is műfajként, hanem inkább egyfajta eklektikus szelekciós felfogásként tekintünk rá, nem pedig jól definiált zenei tulajdonságok összességeként.

Maga Lantos felettébb sokoldalú előadó, hegedűjátékához – saját bevallása szerint – közel áll az indiai tradicionális zene összetett dallam- és ritmusrendszere, az improvizatív dzsesszben rejlő szabadság, az egyes népzenék, köztük a magyar folklór sokszínűsége, és az ebből fakadó sokféle lehetőség. A hegedűművész a világ számos zenekultúrájában otthon érezheti magát, mégis egy saját zenei nyelvet valósított meg.

Lantos Zoltán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán hegedű szakon szerzett klasszikus zenei diplomát. Már főiskolai tanulmányai alatt feltűnt az itthoni és kelet-európai jazz pódiumokon. Kezdettől fogva vonzotta az experimentális és a keleti zene, így 1985-ben ösztöndíjasként utazhatott Új-Delhibe, hogy az észak-indiai klasszikus zenét tanulmányozza. Miután 1994-ben visszatért Budapestre, tovább dolgozott improvizatív zenei világának kialakításán. „Csak jelen lenni a pillanatban, egyszerűségben, önazonosságban – mind spirituális, mind fizikai értelemben” – ezt jelenti számára a komponálás és az improvizáció. Miközben egyre inkább rátalált saját, különleges hegedűhangjára, itthoni zenei gyökereit is újra felfedezte és összevetette az általa megismert keleti tradíciókkal, illetve az európai kortárs jazz friss áramlataival.

Ezen a máig tartó, állandóan kanyargó úton olyan nagyszerű muzsikusokkal találkozott a színpadon és a stúdióban, mint Sebestyén Márta, Dés László, Dresch Mihály, Juhász Gábor és Horváth Kornél a hazai muzsikusok közül, valamint Charlie Mariano, Didier Lockwood, Rabih Abou-Khalil, Dhafer Youssef, Steve Coleman, Eivind Aarset, Loreena McKennitt, Trilok Gurtu, Kai Eckhardt vagy Larry Coryell. Ugyanilyen fontos számára azonban az a számtalan találkozás kevésbé ismert – rituális zenét vagy népzenét játszó – emberekkel a granadai sziklabarlangokban, Radzsasztán sivatagaiban, a Himalája buddhista kolostoraiban vagy éppen Bulgáriában. Saját projektjei mellett számos európai, észak-afrikai és indiai formáció állandó tagja.

Különleges szerkezetű, öthúros hegedűit Gáspár László, valamint a spanyol Riccardo Margarit hangszerépítő készítette számára. Ez utóbbit tizenhat, úgynevezett rezonáns húrral is kiegészítette, amelyek segítségével olyan hangzást sikerült megvalósítani, amely magába foglalja a hagyományos hegedű és az indiai zene burdon hangzását is.

Ezen az estén igazi zenei különlegesség várja a hallgatókat. Lantos Indiában szívta magába a klasszikus indiai zene szellemiségét, így hegedűjéből valódi értelemben vett, hitelesen interpretált világzene csendül fel. Szigorúan megkomponált, igényes játékossággal felépített unisono részek foglalják keretbe az improvizációkat. A hasonló projekteket world dzsesszként jegyzik a nemzetközi zenei életben. Ulrich Olshausen, a Frankfurter Allgemeine szakújságírója nagyon találóan így fogalmazott: „Lantos Zoltán egy olyan klasszikusan képzett hegedűvirtuóz, aki a különböző hatásokat modern, improvizatív zenévé formálta. Olyan zenévé, amely érzékeny, szabad és lineáris kamarazene. Ez a zene mindig az improvizatív, elektronikus osztinátók által hevített mozdulatok és éles turbulenciák szövedékéből keletkezik úgy, hogy közben a muzsikusok önzetlensége sohasem vész el. Ez egy meglepően életteli és független world music produkció.”

Lantos Zoltán – hegedű
Papesch Péter – basszusgitár
Dés András – ütőhangszerek
Andrew J – elektronika
Nagy János – zongora

Közreműködik:
Eivind Aarset – gitár
Nils Petter Molvaer – trombita

valamint
Tompos Kátya – ének
Horváth Kornél – ütőhangszerek


(Bolya Mátyás)

AionHill